Hirtelen felindulásból...

Kicsit olyan a blogolás, mint amikor az embernek fingania kell. Nem szabad benntartani, mert a gerinceden át felkúszik az agyadig, és ilyenkor születnek a szar ötletek. Jogos hipotézis, hogy akkor mostanában elég sok szar ötletem lehetett, már ami a post-ok csekély számát illeti. De hát azért csak-csak történik valami, ami visz egy kis színt a szürke hétköznapokba. És most kivételesen nem is a zöld színre gondoltam. Nézzük a tegnap estét. Határozott meggyőződésem volt egészen napjainkig, hogy nekem van egy fekete kabátom. A tegnapi esőzések azonban arra késztettek, hogy újraformáljam ezen álláspontomat, merthogy nem volt nálam esernyő, az meg csak szívta magába a fentről érkező nedvességet, de persze ki nem eresztette. Baszki, én évekig egy fekete tamponban jártam!!!
De a ma este sem volt egészen eseménytelen. Sétálok haza, alig fél 12, mert ugye új buszsofőr, még bejáratós az öreg, de hát inkább késsünk még 5 percet, mint csavarodjunk fel egy fára. Bár a busz talán erőfölényben van, meg hátul is ültem, így kevésbé volt halálfélelmem, részletkérdés. Szóval tipegek hazafelé, azon törpölök, hogy éhesebb vagyok e vagy fáradtabb, majd örülök, mint aki béke Nobel díjat kapott: majd kajálok ágyban. Majd furcsa neszt vélek felfedezni, s egyre közelebbről. Pont, mint a Jurassic Parkban, amikor remeg a víz a pohárban. Egy komplett őzikecsalád sacc fél méterre előttem: szántóföldről (agrárnagyhatalom vagyunk, ó igen), át az úttesten, réten fut tovább. De valami olyan durván előttem, hogyha olyan szadista lennék az állatokkal, mint a haverjaimmal, akkor az utolsót frankón ki tudtam volna gáncsolni. Mondjuk őz-apukának nehéz lett volna elmagyarázni, hogy ugyan már, csak poén volt. Már csak azért is, mert nem tudok őzül. Holnapra meg már megvan a program, unokaöcsire vigyázni. Egy 4 éves gyereknek meg nehéz megmagyarázni, hogy a bátyusnak most nem igazán van kedve birkózni, mert tegnap este óta véres a vizelete...